Gyerekkoromban szépen megtanultam, hogy a nagyfiúk már nem csókolommal köszönnek a felnőtt férfitársaiknak, hanem jó napot kívánnak, jó reggelt kívánnak, jó estét kívánnak; elköszönéskor pedig jó éjszakát kívánnak, esetleg bedobják a jokert: viszontlátásra (mi van akkor ha nem akarom viszontlátni az illetőt?). Na de ezeket nagyon sokáig tart ám kimondani! Mire végzek a köszönéssel, már a végére értem volna az eredeti mondandómnak. Így pedig adja magát a helyzet, hogy valami kompakt megoldás után nézzek. Így jött létre a jó napot! (de nem kívánok). De ilyenkor meg ott van bennem az a belső konfliktus, hogy vajon elég udvarias voltam? Ezen gyötrődtem egy darabig, aztán rájöttem, hogy ezt a jónapot lehet több féle dallammal és hangsúllyal is mondani. Ha pl. úgy mondom, hogy
- jó napot... - akkor az olyan semmilyen, mintha nem is köszöntem volna
- jó napot - ez még elmegy, de nem számíthatok a másik féltől többre, max ő is kibök egy kurta jó napot
- jónapot - ha nincs benne lendület, legalább legyen hangos. A boltban észrevesznek, nem néznek tolvajnak, mindenki boldog
- jó napot! - szerintem e mögé már nem kívánkozik a kívánok, mert eladja önmagát. Általában kapok válaszként egy jó napot! és mindenki boldog
Halkan megjegyzem, hogy ez a trükk simán beválik akkor is ha elköszönök, mert egy viszlát! ezerszer többet ér, mint egy félúton elhaló, utcasarkon beforduló viszontlátásra.
Régen olyan jó szavakat használtak az emberek:
- Adjonisten! - Magának is!
- Tiszteletem! - Örvendek!
- Kezicsókolom! - Na de Pista!
- Vigyázz, lépcső! - Hgrrrghggkss
Nagy dilemma számomra, hogy kinek is köszönjek. Az ébren töltött óráim legnagyobb számát egy multinál hasznosítom, és ott nagyon sok ember van. Az addig rendben van, hogy akikkel egy szobában vagyok, azoknak reggel köszönök, majd este elbúcsúzom tőlük; a dilemmát azok okozzák, akikkel a folyosón találkozom. Mi van ha napjában többször is látom, mert szinkronban van a veseműködésünk - mindannyiszor hellozzak? Mi van ha sokat beszélek vele telefonon, de a folyosón rám se néz - köszönjek rá jó hangosan, hogy helloszabina? Hosszú évek tapasztalata oda vezetett, hogy kialakítottam egy stratégiát. Olyan egyszerű, mint a legjobb taktika többkörös játékelméleti versenyek esetét (Tit for tat) - én megadom mindenkinek az esélyt azzal, hogy felveszem a szemkontaktust, és ha rám néz, akkor köszönök, ha pedig nem néz rám, akkor csendben továbbhaladok. Egyszerű, mint a pofon.
Miért van az, hogy az amerikai filmekben sosem köszönnek a telefonba? Úgy beszélnek, minth fél perce hagyták volna abba az előző beszélgetést (ami nem igaz, mert fél perce még az utcán lövöldöztek), és valami mágikus módon mindkét fél érzi ha már nincs a másiknak mondanivalója, és egyszerre lerakják (náluk tuti sose ment az a marhaság a szerelmesek között, hogy te tedd le - nem, előbb te - nem, előbb te...).
