reblog

Röviden a válasz annyi, hogy indexeljünk. Jót tesz a közösségnek, megelőzheti a baleseteket, és még az adatbázis lekérdezési sebességet is javítja (noha azért megnöveli az adattábla méretét).
Hosszabban a történet ott kezdődik, hogy egyszer jártam egy jósolgató cigányasszonynál, aki azt állította, hogy képes az embereken lévő átkokat azonosítani. Gondoltam, hogy ez érdekes lehet, ezért megkértem, hogy nézzen rá az én aurámra. Elővette a kártyapakliját, és hamar kiderült, hogy ha nem iszom meg az esti kakaómat, akkor elvisz a rézfaszú bagoly. Örültem, mert ezek szerint a nagyapáim nem tévedtek, amikor gyerekkoromban ezzel riogattak. Ezzel akár el is érhetnénk a happy endhez (mivel még mindig itt vagyok), de kíváncsi voltam, hogy mi van még a jósasszony paklijában. Kiderült, hogy sok ember van, akiket hasonló átok sújt: 

• Megszakadnak, ha visszaköszönnek az irodában
• Béka nő a hasukban, ha sok vizet isznak
• Nem tanulnak meg fütyülni, ha nem eszik meg a répát
• Letörik a kezük, ha használják az indexet

Ez utóbbi átok látszólag nagyon sok embert érint. Ahogyan az autópályákon is azért alakul ki a legtöbbször dugó, mert az emberek nem tartják be a követési távolságot, úgy akár egy körforgalomban is torlódásokat okozhat az, ha nem tudnak az autósok dinamikusan haladni.

Tehát indexeljen mindenki! Nehogy valaki letörje a kezünket.

Gyerekkoromban szépen megtanultam, hogy a nagyfiúk már nem csókolommal köszönnek a felnőtt férfitársaiknak, hanem jó napot kívánnak, jó reggelt kívánnak, jó estét kívánnak; elköszönéskor pedig jó éjszakát kívánnak, esetleg bedobják a jokert: viszontlátásra (mi van akkor ha nem akarom viszontlátni az illetőt?). Na de ezeket nagyon sokáig tart ám kimondani! Mire végzek a köszönéssel, már a végére értem volna az eredeti mondandómnak. Így pedig adja magát a helyzet, hogy valami kompakt megoldás után nézzek. Így jött létre a jó napot! (de nem kívánok). De ilyenkor meg ott van bennem az a belső konfliktus, hogy vajon elég udvarias voltam? Ezen gyötrődtem egy darabig, aztán rájöttem, hogy ezt a jónapot lehet több féle dallammal és hangsúllyal is mondani. Ha pl. úgy mondom, hogy

• jó napot... - akkor az olyan semmilyen, mintha nem is köszöntem volna
• jó napot - ez még elmegy, de nem számíthatok a másik féltől többre, max ő is kibök egy kurta jó napot
• jónapot - ha nincs benne lendület, legalább legyen hangos. A boltban észrevesznek, nem néznek tolvajnak, mindenki boldog
• jó napot! - szerintem e mögé már nem kívánkozik a kívánok, mert eladja önmagát. Általában kapok válaszként egy jó napot! és mindenki boldog

Halkan megjegyzem, hogy ez a trükk simán beválik akkor is ha elköszönök, mert egy viszlát! ezerszer többet ér, mint egy félúton elhaló, utcasarkon beforduló viszontlátásra.

Régen olyan jó szavakat használtak az emberek:

• Adjonisten! - Magának is!
• Tiszteletem! - Örvendek!
• Kezicsókolom! - Na de Pista!
• Vigyázz, lépcső! - Hgrrrghggkss

Nagy dilemma számomra, hogy kinek is köszönjek. Az ébren töltött óráim legnagyobb számát egy multinál hasznosítom, és ott nagyon sok ember van. Az addig rendben van, hogy akikkel egy szobában vagyok, azoknak reggel köszönök, majd este elbúcsúzom tőlük; a dilemmát azok okozzák, akikkel a folyosón találkozom. Mi van ha napjában többször is látom, mert szinkronban van a veseműködésünk - mindannyiszor hellozzak?  Mi van ha sokat beszélek vele telefonon, de a folyosón rám se néz - köszönjek rá jó hangosan, hogy helloszabina? Hosszú évek tapasztalata oda vezetett, hogy kialakítottam egy stratégiát. Olyan egyszerű, mint a legjobb taktika többkörös játékelméleti versenyek esetét (Tit for tat) - én megadom mindenkinek az esélyt azzal, hogy felveszem a szemkontaktust, és ha rám néz, akkor köszönök, ha pedig nem néz rám, akkor csendben továbbhaladok. Egyszerű, mint a pofon.

Miért van az, hogy az amerikai filmekben sosem köszönnek a telefonba? Úgy beszélnek, minth fél perce hagyták volna abba az előző beszélgetést (ami nem igaz, mert fél perce még az utcán lövöldöztek), és valami mágikus módon mindkét fél érzi ha már nincs a másiknak mondanivalója, és egyszerre lerakják (náluk tuti sose ment az a marhaság a szerelmesek között, hogy te tedd le - nem, előbb te - nem, előbb te...).

Nemrég olvastam, hogy a zebrák valójában azért csíkosak, hogy kevésbé legyenek vonzók a csípős rovarok számára (milyen érdekes, hogy egyes ázsiai népek meg egyenesen vágynak a csípős rovarokra, bár ott fontos szempont, hogy ki eszik kit). Meg vagyok döbbenve. Eddig úgy gondoltam, hogy a zebrák az állatvilág koronázatlan hipsterei, erre kiderül hogy nyámnyila puhányok. Mi jöhet még?

A púpos horgászhalakról kiderül, hogy nem állnak össze tömegesen mélytengeri leszállópályát formálni, hanem egyszerűen csak a prédájukat csalogatják a szájukhoz? A repülőpókokról kiderül, hogy nem hárfáznak kórusban , hanem egyszerűen csak a fonaluk elektromos töltését kihasználva utaznak a levegőben? A tehenek hangja alapján mégsem lehet hangvillát készíteni?

Nehéz elválasztani a praktikumot a divattól, de korántsem annyira, mint a tojás sárgáját a fehérjétől (egy félliteres pet palackkal fel lehet a sárgákat szippantani a masszából). Itt van például ez a szakáll-kérdés. Télen mondjuk praktikus, mert melegít (kivéve ha mondjuk elmegy az ember futni, mert akkor megtartja az izzadságot, ami megfagy, és az iszonyatosan rossz érzés!), elrejti az arcot a térfigyelő kamerák elől, és még madarak is fészkelhetnek az állatvédők szakállában. Mellesleg kimutatták, hogy a nők általánosságban ahhoz vonzódnak inkább, ami ritkább. Tehát ha sok férfi növeszt szakállat, jobban megéri borotválkozni, és fordítva. Arra még nem találtam kimutatást, hogy ha sok nő növesztene szakállat, akkor mi lenne vonzó a férfiak számára.

Közlekedett már más is úgy a zebrán, hogy csak a fehér területre lép? A végén már ugrálni kell, és az már vicces dolog.

Olykor rámtör az az érzés, hogy szeretem a növényeket. Ilyenkor mindig meglocsolom a lakásban zöldellőket, és ők ezért hálásan oxigént termelnek. Elég kiszámíthatatlan, hogy milyen gyakran tör rám ez az érzés, így a lakásban csak az igazán szívós növények maradnak meg mellettem. Van egy fikusz szerű példány, de nem biztos hogy az (egyszer valaki már felismerte, de aztán elfelejtettem). Van egy echte kaktuszom, arról teljes bizonyossággal merem állítani hogy kaktusz - hiszen szúr. Ezek marha jól alkalmazkodnak a hektikus vízellátáshoz, hiszen a fikusz szerű állandóan új leveleket hoz, a kaktusz pedig már virágzott is! Ez nagy szó. Minden évben bepróbálkozok fűszernövényekkel is, de azok valahogy nem maradnak meg. Felmerült benne, hogy ezek vajon egyszezonos darabok? Termesztek a teraszon paradicsomot is, de az haldoklik.

A legnagyobb durranás az aloe vera. Olyan fajtát sikerült kifogni, ami akár egy hónapig is bírja víz nélkül, és amikor megöntözöm, úgy burjánzik mintha dézsából öntenék! Emellett pedig úgy szaporodik mint a nyulak. Egy tőből indultam 3 éve, azóta már 10+ darab kaspóba szüremkedtek be, nem számolva az elajándékozott darabokat. (Időközben egy rajongóm megírta, hogy az aloe vera is kaktusz. Tudni tudtam, csak nem sejtettem!)

Régi álmom, hogy felcsapjak botanikusnak, és olyan keresztezéseket hozzak létre, amitől kettéáll az emberek füle. Annyira kíváncsi vagyok, hogy mi történne ha egy barackfa törzséhez almafa, vagy szilvafa-ágat illesztenék. Vagy ha az epret a görögdinnyével keresztezném (piros a pirossal tuti működne), az milyen frankó lenne! Amúgy tudtátok, hogy George Clooney a karrierje kezdetén szerepelt a Gyilkos Paradicsomok  (és talán a második részben is, de erről a vélemények megoszlanak - a szerk.) című filmben? Egy tudós életre keltette a paradicsomokat, azok meg bosszút álltak ezért az emberiségen. Igazi gyöngyszem. Mondjuk én nem láttam.

Kezdjük ott, hogy a jogsit éppen hogy meg tudtam szerezni. Nem volt annyira necces, de a KRESZ órákra egyáltalán nem jártam be - éppen a drámafesztiválra próbáltunk a gimis fellépőcsoporttal. Én nagyrészt egy fekvő hulla voltam a színpadon, de úgy éreztem, hogy ez is legalább annyira felelősségteljes meló mint táncolva énekelni (vagy bedőlve kanyarodni). Mellesleg majdnem megnyertük az országost, de a magyar nyelvű zsűri (angol nyelvem játszottam halottat!) az előadásunk közben kiment szarni, így teljesen lepontozott minket (más lehetséges okot nem láttunk a pontjai mögött). Szóval elmentem vizsgázni KRESZből, lesz ami lesz! Lett, ami lett - átmentem (a vizsgabiztos lesúgott egy megoldást). 

Ezután jött némi rutinpályás pöfékelés, aztán hipp-hopp a műszaki és rutinvizsga előtt találtam magam. Mivel akkor még nem értettem mi van a motorháztető alatt, vagy hogy mit kéne tennem hogy ne legyen többé lapos a kerék, kissé be voltam rezelve. De ismét lett, ami lett, és a vizsgabiztos így indította a műszakit: "na, akkor menjünk!" - és következett a rutin. Aztán persze elsőre átmentem mindenen.

A lényeg, hogy meg voltam győződve arról, hogy én milyen szuperül tudok kanyarodni. Korán rájöttem ugyanis, hogy a legnagyobb kanyarsebességet valójában kanyarodás közben tudom elérni. Ezt a kis trükköt mindig ki is hasznátam amikor irányt váltottam. Ez a meggyőződésem addig tartott, amíg el nem jutottam a békés, nyugodt, rendezett körülmények között élő szlovén nép közé. Ott ugyanis úgy lealáztak, mint hagymásbab a krumplishalat. Nem elég, hogy közel 70-el vették be a majdnem derékszögű kanyarokat, de na mindegy ebből a cikkből többet nem tudok kihozni.