Kezdjük ott, hogy a jogsit éppen hogy meg tudtam szerezni. Nem volt annyira necces, de a KRESZ órákra egyáltalán nem jártam be - éppen a drámafesztiválra próbáltunk a gimis fellépőcsoporttal. Én nagyrészt egy fekvő hulla voltam a színpadon, de úgy éreztem, hogy ez is legalább annyira felelősségteljes meló mint táncolva énekelni (vagy bedőlve kanyarodni). Mellesleg majdnem megnyertük az országost, de a magyar nyelvű zsűri (angol nyelvem játszottam halottat!) az előadásunk közben kiment szarni, így teljesen lepontozott minket (más lehetséges okot nem láttunk a pontjai mögött). Szóval elmentem vizsgázni KRESZből, lesz ami lesz! Lett, ami lett - átmentem (a vizsgabiztos lesúgott egy megoldást).
Ezután jött némi rutinpályás pöfékelés, aztán hipp-hopp a műszaki és rutinvizsga előtt találtam magam. Mivel akkor még nem értettem mi van a motorháztető alatt, vagy hogy mit kéne tennem hogy ne legyen többé lapos a kerék, kissé be voltam rezelve. De ismét lett, ami lett, és a vizsgabiztos így indította a műszakit: "na, akkor menjünk!" - és következett a rutin. Aztán persze elsőre átmentem mindenen.
A lényeg, hogy meg voltam győződve arról, hogy én milyen szuperül tudok kanyarodni. Korán rájöttem ugyanis, hogy a legnagyobb kanyarsebességet valójában kanyarodás közben tudom elérni. Ezt a kis trükköt mindig ki is hasznátam amikor irányt váltottam. Ez a meggyőződésem addig tartott, amíg el nem jutottam a békés, nyugodt, rendezett körülmények között élő szlovén nép közé. Ott ugyanis úgy lealáztak, mint hagymásbab a krumplishalat. Nem elég, hogy közel 70-el vették be a majdnem derékszögű kanyarokat, de na mindegy ebből a cikkből többet nem tudok kihozni.
